Iskola(reform) a határon

Nem mennénk most bele, hogy a magyar oktatási-köznevelési rendszer strukturálisan és alapjaiban átalakításra szorul-e (amúgy igen, sürgősen, de még mennyire), hogy van-e értelme a pedagógusok érdekérvényesítésének akár sztrájkkal, akár más eszközzel (általában persze), és szükség van-e minden ilyen mérvű döntés előtt szakmai és nyilvános párbeszédre (igen, igen, igen), viszont abba igen, hogy megint egy olyan eseményt rendeztek megoldás (vagy annak kezdete) gyanánt, amin kanyarban sem voltak azok, akikről szól.

Pedig, egy átlagos diák, 6-7 éves kora körül elkezdi mindennapjait, hétfőtől péntekig az iskolapadban tölteni és úgy nagyjából 16-18 éves koráig ott is marad. Egy átlagos napot, szeptember elseje és június közepe között, (túl) sok tanórával és délután négyig tartó mindenféle foglalkozással, masszívan az iskolában tölt. Ez többet, de legalább annyit tesz ki, mint egy felnőtt átlagos munkanapja. Megkockáztatjuk, még a tanárok sincsenek egyfolytában, mindenképpen és ennyit a suliban.

Az kimondható tehát, hogy az iskolát érintő ügy, az a diák ügye. Is.

Ehhez képest a köznevelési ügyet megoldandó első kerekasztalon volt oktatási államtitkár, köznevelésért felelős helyettes államtitkár, miniszterhelyettes, parlamenti államtitkár, maga az emberminiszter, az eddigi köznevelési államtitkár, de volt ott vezérőrnagy, a Honvédelmi Minisztérium társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára (?), pedagógus szakszervezeti vezető, tanár valamint sajátos algoritmus alapján, néhány civil szervezet.

Gyerek vagy gyerekszervezet, diák-vagy ifjúsági önkormányzat képviselője pedig nem. Még az amúgy hátborzongatóan paternalista ún. diákparlamenti-mutatóba-ülő gyerekek sem.

A nálunk is hatályos jogot képező Gyermekjogi egyezmény 12. cikke azt mondja, hogy

„az államok az ítélőképessége birtokában lévő gyermek számára biztosítják azt a jogot, hogy minden őt érdeklő kérdésben szabadon kinyilváníthassa véleményét, a gyermek véleményét, figyelemmel korára és érettségi fokára, kellően tekintetbe kell venni.”

Tehát olyan ügyekben kell a gyerekeknek a részvétel jogát biztosítani, ami valóban hatással van az életükre, számukra fontos és ez a bevonás tudásukra, képességeikre szabottan történik. Az oktatás ügye vélelmezhetően ilyen ügy.

Ha a fenti nemzetközi kötelezettség esetleg nem lenne elég indok, akkor nézzük, hogy mi szólhat még a gyerekek részvétele mellett!

A gyerekek részvétele az őket érintő döntésekben

  • hozzájárul egyéni fejlődésükhöz: a képességeikben „megerősített” gyerekek aktív és hatékony szószólói lehetnek saját jogaik érvényesítésének, fejleszthetik készségeiket, tudásukat, kompetenciáikat, felelősségérzetüket a részvételen keresztül.
  • jobb döntésekhez és így jobb eredményekhez vezet: a gyerekek a legjobb és egyedülálló ismerői saját szükségleteiknek, ezáltal relevánsabb, hatékonyabb és fenntarthatóbb döntések születnek.
  • a gyerekek védelmét szolgálja: a némaságra és passzivitásra ítélt gyerekek úgy általában a felnőttek döntéseinek, és akár büntetlen jogsértésének teszik ki magukat.
  • hozzájárul a civil társadalmi fejlődéshez, toleranciához, és mások tiszteletéhez: a közvetlen részvétel megtapasztalása az őket érintő döntésekben, felruházza azzal a képességgel a gyerekeket, hogy egy békés, az emberi jogokat tisztelő, demokratikus társadalmat építsenek. 

Nem utolsósorban a gyerekeknek (vagy nevezzük érintetteknek) a bevonása az elszámoltathatóságot is erősíti, ami egy jó kormányzás alapja (lenne). Már, ha ez bárki felnőttet érdekel.

Népszerű
;