DISZnóság, ami itt megy.

A beteg/nem beteg dichotómia csapdájába esve általában nem is gondolkodunk igazán, mi van akkor, ha valaki rosszul olvas, számol, nem tud figyelni rendesen, vagy minden igyekezet ellenére lemarad a suliban. Szóval csak pár mondat erejéig: mi is a diszlexia, diszgráfia, diszkalkulia és társaik? 

Merthogy egyáltalán nem mellékes dologról beszélünk: Magyarországon legalább 500 ezer embert érint a diszlexia. Ők azok, akik egyáltalán elmentek arra a bizonyos tesztre, ami alapján ez mérhető és kiderült. Ehhez jönnek hozzá a diszkalkuliával és diszgráfiával küzdők (gyakori az átfedés) és  azok, akiknél soha senkinek eszébe sem jutott ezt megvizsgálni.

Szerencsére sok szempontból kutatják már ezt a jelenséget, mindenki más és más részét kiemelve. Pszichológus szemmel gondolkodásban, koncentrációs képességben és ingerfeldolgozásban észlelhető eltérés. Kutatóorvos szemmel idegrendszeri elváltozások és genetikai tényezők. Pedagógus szemmel nyelvi készségek és az olvasás, írás, számolás elsajátításának zavara.  

Szóval kicsit máshogy működik az, ahogyan olvasnak, ahogyan tanulnak, ahogyan megfigyelnek és feldolgoznak, ahogyan mondatokat összeállítanak.

„Ők kicsit máshogy…” Az már egy jó kezdet, ha nem taszítjuk bele őket egy előre megágyazott szerepbe (fogyi, beteg, furi, lassú, buta, rossz tanuló stb.), és tartjuk őket ott kategóriaállításokkal. 

Jó lenne azt is látni, hogy a tanulási zavarokkal kapcsolatos ismeretek fejlődése átszűrődik a szülők, a köztudat, a döntéshozók és így az oktatás színterére is. Ilyenekről azonban egyelőre ne is álmodjunk, teljesen más pályán játszunk. Sötétség és tagadás uralkodik. Magukra hagyott pedagógusok, magukra hagyott szülők, és jellemzően a sor legvégén kuksolva… magukra hagyott, láthatatlangyerekek.

De ha még csak magukra lennének hagyva… Ellentétes és velőig hatoló érzelmek viharának vannak kitéve ezek a gyerekek. Minden irányból: a szülők, a rokonok, a pedagógusok, az osztálytársak felől.

Most jöjjön egy kis szerepjáték, gyerünk!

 Irdatlan teljesítési nyomásra vágysz tele csalódásokkal, vagy minden nap keserű lemondást látnál inkább a szüleid szemében? Állandó kudarcokat szeretnél, vagy egy stigmát, hogy „fogyi” vagy? Szeretnéd, hogy védjen a „rendszer”? Persze, maradj le nyugodtan a tanulással, hogy aztán ugyanolyan felvételi elvárások várjanak az egyetemen, mint az „egészségeseket”. Segítséget kérsz a tanárodtól? Nézd végig, ahogy forgatja a szemét a plusz munka és a tanácstalanság miatt. Vagy kedvesen bólint, majd azt „javasolja” a hátad mögött - de rettentő együttérzően - a szüleidnek, hogy vigyenek másik iskolába. Nézd végig, ahogy a szüleid tépelődnek és veszekednek.  Inkább menjenek be, és álljanak ki melletted, elnyerve a tanári kar ellenszenvét, vagy pedig megalkuvón hurcoljanak sorra a város iskoláin, egyre csak lefelé…?

Teljesen félreértenek. Azt hiszik lusta vagy, semmirekellő vagy, nem figyelsz, pedig igazából nehézségeid vannak.

A helyzet elég rossz. Nincs tudatos tanárképzés, nincs szakmai támogatás, nincs ismeretterjesztés és szemléletformálás, nincs elterjedt és könnyen elérhető szülői tanácsadás. Aminek viszont örülhetünk, mert vannak (hogy ne csak negatív dolgokról beszéljek): logopédusok és gyógypedagógusok, egymást segítő csoportok szakértőkkel (szeretettel ajánlom a DiszFórum nevű Fb csoportot), weboldalak, elszórva néhány egyesület és gyarapodó tudományos ismeretek a jelenségről. Persze önmagában mindez sajnos kevésre elég.

Tanuljuk meg helyén kezelni a tanulási zavarokat! Félreértés, szégyen, zavar, bűntudat, elidegenedés, tehetetlenség, tudatlanság, összeroncsolt gyermek-önbizalmak helyett, lássuk meg a láthatatlangyerekeket! 

Figyeljünk oda azokra a jelekre, amiket a gyerkőc küld. Mert küld: legyen az egy fordított betű , egy fura szám, vagy egy mindig elhibázott, kimondott szó.

Népszerű
;