Bevándorló gyerekek márpedig nincsenek!

Menedékkérők, menekültek, belső menekültek, hazatelepülők és hontalanok vannak az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság szótárában is. Tehát nix bevándorló. És ezzel meg is tettük az első fontos alapvetést.

Az otthon melegét elhagyni semmilyen megfontolásból vagy okból elhagyni nem egyszerű – és az esetek túlnyomó többségében valódi alternatíva nélküli – elhatározás és folyamat.

Hát még, ha olyan körülmények állnak elő, ami az önkéntes döntést finoman szólva megerősítik. Ilyenek lehetnek a nyilvánvaló háborús konfliktuson túl az olyan helyzetek, amelyek az illető testi-lelki egészségét
(röviden: életét), emberi méltóságát súlyosan vagy végzetesen fenyegetik. Ezen túlmenően még ismertek azon körülmények, amelyek mozgatják a migrációt, mint a szegénység, nyomorú sors, szolgáltatásokhoz való hozzáférés hiánya, vagy egyszerűen a „jobb élet” reménye. Az üldöztetés elől menekülők befogadása pedig olyan tradíció, amelyet a civilizált társadalmak kezdettől fogva ismernek, elég „csupán” a hettiták, a babiloniak, az asszírok vagy az ősi egyiptomiakig visszanyúlni, akik menedéket nyújtottak a bajba jutottak számára.

Mindezek mellett, ha arra gondolunk, hogy sokszor gyerekek, igen, 18 év alatti fiatalok, családjukkal, de számtalanszor minden felnőtt kísérő nélkül, egy szál magukban vágnak neki a reményekkel kecsegtető, de brutális útnak. Ahol a várt biztonság nem garantált és automatikus, mondjuk, ha magára a határátkelésre, egy befogadó állomásra, őrizetbe vételre, vagy egyáltalán az idegen közegre gondolunk.

Magyarország NEM migráns célország.

Nálunk nem élnek a nyugat-európai országokhoz hasonló méretű migráns közösségek, a teljes lakosság másfél százalékát, ha kiteszik. 2014 óta, még ha meg is ugrott valamelyest a menedékkérők száma, még így is erősen a középmezőnyben vagyunk Európában.

Hazánkba, Közép-Európa egészéhez hasonlóan, legtöbben Afganisztánból, Szomáliából, Irakból, Szíriából érkeznek. S alapvetően, nem végleges letelepedés céljából.
Szerény térképhasználattal is megtudhatjuk, hogy

  • az afgán Kabul, mintegy 5500 kilométerre,
  • Szomália 8800 kilométerre,
  • Irak 3400 kilométerre,
  • Szíria 2800 kilométerre fekszik kishazánktól.

Bármilyen eszközzel, járművel, no pláne anélkül, embertelen túra. S hogy mi szeretnénk-e arra járni? Nos, a hazai külügy hivatalosan ezeket az országokat mind, „utazásra nem javasolt” országnak tekinti, sőt például Szíria esetében csupa nagybetűvel olvashatjuk, hogy „NE utazzanak oda”.

A fentiek alapján vonzónak nem mondható országokból, felnőtt nélkül érkező gyerekek nagyrésze, a Budapesttől 20 kilométerre fekvő Fóti Gyermekközpontba kerül, ahol ellátásukról és oktatásukról is gondoskodnak. A kísérő nélküli kiskorúak hosszú és veszélyes útjuk során, gyakran profi embercsempészek közreműködésével jutnak el hozzánk. Kiszolgáltatottságuk, fizikai, pszichés traumáik talán nem szorulnak hosszas magyarázatra. Különösen a háborús övezetekből menekültek között gyakori az olyan gyerek, aki menekülése előtt elvesztette szüleit, közvetlen hozzátartozóit.

Kérdőívben voltunk kíváncsiak véleményükre, milyen gyerekjogok fontosak számukra, és szerintük hol jó, és hol rossz élni. A válaszoló gyerekek elsősorban (12-18 év közötti) fiúk voltak, akik ha egyáltalán elmondták, akkor úgy fogalmaztak, hogy „egy gyerekbarát település olyan hely, ahol nincs háború.”

„Ott jó lenni, ahol nem kell félni.”

Egy 12 éves fiú válasza szerint „nagyon rossz volt a határon”, s egy másik 17 éves fiú fájó emléke, amikor a rendőrök igazoltatták.

Ha megváltoztathatnák a környezetüket egy napra, ott szeretnének a barátaikkal lenni, játszani, szeretetet kapni és iskolába járni és ami a legfontosabb, hogy ne kelljen félniük a háborútól és ne legyenek katonák. És mindannyian, egytől egyig szeretnék, ha a felnőttek meghallgatnák a véleményüket, hogy pihenhessenek és játszhassanak, hogy egészségesen és erőszakmentesen élhessenek, hogy tanulhassanak és lehessen majd munkájuk.

Ezeknek a gyerekeknek van véleményük, de nem véleményvezérek. Ők is gyerekek, de senki nem így gondol rájuk elsőként. Ugyanolyan jogokkal bírnak, mint bárki más. De halljuk vajon a hangjukat? Látjuk őket?

Na, ezért indult a Láthatatlan gyerekek blog.

A szerző dr. Lux Ágnes, az UNICEF Magyar Bizottság Alapítvány gyermekjogi igazgatója. Jogvédő, tenniakaró, pozitívgondolatista.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.